2011. május 12. – Meghatározó nap a Mentor Gimnázium és Szakképző Iskola – és remélhetőleg hasonlóan az állatmenhely – életében. 2011 az Önkéntesség Európai Éve. Szerettünk volna mi is bekapcsolódni az országszerte lebonyolított megmozdulásokba, így önkéntes napunk alkalmával a Miskolci Állatsegítő Alapítvány állatmenhelyére látogattunk el, azzal a szándékkal, hogy segíteni igyekszünk az ottaniak munkáját.
Miután hazajöttem az állatmenhelyről az önkéntes napunkról, az első gondolatom az volt, hogy: „Húúú, srácok…!”. A második gondolat: „Micsoda kis csapat!”. Igen, ez a lényeg. Hogy EGY CSAPAT voltunk. Közösség voltunk. Tanár és diák, élelmiszeres, gyógymasszőr, hegesztő és szakács tanulók, mentoros és nem-mentoros, felnőtt és fiatal. És persze a menhely dolgozói, segítői, az alapítvány tagjai, akik nélkül mindez nem valósulhatott volna meg.
A Miskolci Állatsegítő Alapítvány tagjaival ismeretségem már évekkel ezelőtt kezdődött, s mindig kerestem a fórumot, ahol munkájukat népszerűsíthetem. Egy kötetlen beszélgetés alkalmával derült ki, hogy diákjaink és dolgozóink közül többen is ismerik őket, és bizony jó néhányan nagy kutyások. S a lavina elindult… Ahogy felvetettem az ötletet, hogy vegyünk mi is részt egy önkéntes megmozduláson, látogassunk ki a miskolci állatmenhelyre, igyekezzünk segíteni az ottaniak munkáját – nemcsak a vezetőségünk támogatását kaptam meg, hanem a diákok és a kollégák, néhány külsős önkéntes azonnali lelkesedését is. (Pedig esküszöm, mindennel próbáltam őket elriasztani! ) Innen már egyenes volt az út.
És eljött a nap: 2011. május 12. csütörtök. Gyülekező reggel a suliban, kisebb malőrökkel, késésekkel, de még a megbeszélt idő előtt sikerült odaérnünk a Sajószigeti úton található menhelyre. Mintegy 35 ember jött el: diákok, tanárok, dolgozók és külsős önkéntesek. Rövid bemutatkozás, a telepen való körbevezetés, balesetvédelmi oktatás (Köszönjük, Lívia és Zsolti!), feladatok kiosztása: ásózás, kajakészítés, szemétszedés, kutyák ellátásában való segítés, kutyák sétáltatása. (Ekkor kicsit még aggódva méregettem a diákokat, hogy mit fognak szólni néhány munkához, de ahogy figyeltem őket, az aggodalmam 5 perc alatt elszállt.) És kezdődött a munka… és folytatódott… Délelőtt sikerült befejezni a takarítást, tereprendezést, a délután már mindenki számára a kutyáké volt. Kezdetben úgy volt, hogy csak 10 ember viszi a kutyákat rövidebb sétákra. Aztán már vagy 30-an tettünk a folyóparton jó nagy köröket, válogatottan huncut, játékos, nehezebben kezelhető, háromlábú, fáradhatatlan, lustácska, önfejű, szeretetéhes, energikus, gyönyörű kis (és nagy) kutyákkal. Amikor volt éppen 2-3 másodpercem végignézni a csapaton, csak mosolyogni tudtam. Mert olyan jó volt így látni őket: embert és állatot kalandozni, rohanni, kommunikálni! Nem szeretnék senkit kiemelni név szerint, mert így, együtt volt fontos az ottlétünk. Jó volt látni, ahogy a diákok és a kutyák egyre nyitottabbá váltak egymás felé, ahogy megismerték a másik történetét, szagát, ahogy összehozta a csapatot ez a nap, ahogy mindannyian elfáradtak az egész napos munkában és mászkálásban.
Minden önkéntesnek sikerült helyt állnia, betekintést nyernie az állatmenhely működésébe, dolgozóinak munkájába, több kutyus sokszor szívszorító sorsába és történetébe. A diákok hozzáállása, lelkesedése okot adott a büszkeségre: az addig egymásra pillantást sem vető tanulók most nevetve fürdőztették a kutyákat, a szégyenlős, hallgatag fiú lelkesen mesélte, hogy a kis menhelyi barátjának az alapítvány otthont talált, az addig sápadt, fáradékony lány kimelegedve, nevetve futott az egyik kis szökevény után, a korábban rendkívül öntudatos fiúk az első szóra, megállás nélkül hordták a földet és ásóztak, sétáltatták a kutyákat. És még hosszan sorolhatnám az élményeket…
Köszönjük a menhely dolgozóinak, hogy megadták nekünk a bizalmat és gondjainkra bíztak majd 100 kutyust; hogy példát mutattak mindannyiunknak hitelességből és emberségből, amikor minden egyes állatnak tudták a nevét, az élettörténetét, esetleges sebesülésének okát, ahogy elmagyarázták, hogyan bánjunk a kutyusokkal. Öröm volt látni, hogy ezekkel az apró gesztusokkal milyen elismerést és tiszteletet vívtak ki a diákok között, akik – s bizonyára volt közöttük olyan, aki életében talán most először – igazán hasznosnak érezhették magukat. Köszönet a nekünk segítő 8 éves Bettinek, hogy olyan gyermeki természetességgel, bölcsességgel és tisztasággal mutatott példát nekünk felnőtteknek is kitartásból és toleranciából, ahogyan egy fél szemére vak kutyust simogatott és azt mondta: „Nem baj, Lili, attól te még ugyanolyan teljes értékű kutya vagy!”. És köszönet annak a háromlábú kutyusnak, akit – mint utóbb kiderült – többen is sétáltattunk, mégis megmutatta nekünk, hogy sérülten, problémával, csökkent opciókkal is lehet valaki valódi harcos, küzdő szellemű, életerős, vidám és kiegyensúlyozott!
Megmozdulásunkat hagyományteremtő célzattal szerveztük. Az érdeklődésre és a sikerre való tekintettel a jövőben évente többször tervezzük önkéntes napunk megismétlését. Példát szeretnénk mutatni más oktatási intézményeknek is: a mai diákokban igenis megvan az igény és hajlandóság az önkéntes munkára, és megyénkben, városunkban pedig több olyan civil szervezet van, ahol szükség van a segítségre. Csak egy kis bizalom és összefogás szükséges…
A nap végén nem mertem még megkérdezni önkénteseinket, hogy érezték magukat, gondoltam, ülepedjen kicsit az élmény. De ami a legmeglepőbb volt, többen maguktól jöttek oda megkérdezni, hogy mikor jövünk legközelebb. Remélhetőleg, nemsokára! Mert ez igazi, közös élmény volt – és remélhetőleg a menhely, az ott dolgozók és az állatok számára is példaértékűen hasznos.
Szóval röviden és lényegretörően: „Köszönöm Mindenkinek! Önkéntesnek, menhelyi dolgozónak, menhelyi lakónak; embernek, kutyának, macskának!”
Liszek Zsuzsi
Miután hazajöttem az állatmenhelyről az önkéntes napunkról, az első gondolatom az volt, hogy: „Húúú, srácok…!”. A második gondolat: „Micsoda kis csapat!”. Igen, ez a lényeg. Hogy EGY CSAPAT voltunk. Közösség voltunk. Tanár és diák, élelmiszeres, gyógymasszőr, hegesztő és szakács tanulók, mentoros és nem-mentoros, felnőtt és fiatal. És persze a menhely dolgozói, segítői, az alapítvány tagjai, akik nélkül mindez nem valósulhatott volna meg.
A Miskolci Állatsegítő Alapítvány tagjaival ismeretségem már évekkel ezelőtt kezdődött, s mindig kerestem a fórumot, ahol munkájukat népszerűsíthetem. Egy kötetlen beszélgetés alkalmával derült ki, hogy diákjaink és dolgozóink közül többen is ismerik őket, és bizony jó néhányan nagy kutyások. S a lavina elindult… Ahogy felvetettem az ötletet, hogy vegyünk mi is részt egy önkéntes megmozduláson, látogassunk ki a miskolci állatmenhelyre, igyekezzünk segíteni az ottaniak munkáját – nemcsak a vezetőségünk támogatását kaptam meg, hanem a diákok és a kollégák, néhány külsős önkéntes azonnali lelkesedését is. (Pedig esküszöm, mindennel próbáltam őket elriasztani! ) Innen már egyenes volt az út.
És eljött a nap: 2011. május 12. csütörtök. Gyülekező reggel a suliban, kisebb malőrökkel, késésekkel, de még a megbeszélt idő előtt sikerült odaérnünk a Sajószigeti úton található menhelyre. Mintegy 35 ember jött el: diákok, tanárok, dolgozók és külsős önkéntesek. Rövid bemutatkozás, a telepen való körbevezetés, balesetvédelmi oktatás (Köszönjük, Lívia és Zsolti!), feladatok kiosztása: ásózás, kajakészítés, szemétszedés, kutyák ellátásában való segítés, kutyák sétáltatása. (Ekkor kicsit még aggódva méregettem a diákokat, hogy mit fognak szólni néhány munkához, de ahogy figyeltem őket, az aggodalmam 5 perc alatt elszállt.) És kezdődött a munka… és folytatódott… Délelőtt sikerült befejezni a takarítást, tereprendezést, a délután már mindenki számára a kutyáké volt. Kezdetben úgy volt, hogy csak 10 ember viszi a kutyákat rövidebb sétákra. Aztán már vagy 30-an tettünk a folyóparton jó nagy köröket, válogatottan huncut, játékos, nehezebben kezelhető, háromlábú, fáradhatatlan, lustácska, önfejű, szeretetéhes, energikus, gyönyörű kis (és nagy) kutyákkal. Amikor volt éppen 2-3 másodpercem végignézni a csapaton, csak mosolyogni tudtam. Mert olyan jó volt így látni őket: embert és állatot kalandozni, rohanni, kommunikálni! Nem szeretnék senkit kiemelni név szerint, mert így, együtt volt fontos az ottlétünk. Jó volt látni, ahogy a diákok és a kutyák egyre nyitottabbá váltak egymás felé, ahogy megismerték a másik történetét, szagát, ahogy összehozta a csapatot ez a nap, ahogy mindannyian elfáradtak az egész napos munkában és mászkálásban.
Minden önkéntesnek sikerült helyt állnia, betekintést nyernie az állatmenhely működésébe, dolgozóinak munkájába, több kutyus sokszor szívszorító sorsába és történetébe. A diákok hozzáállása, lelkesedése okot adott a büszkeségre: az addig egymásra pillantást sem vető tanulók most nevetve fürdőztették a kutyákat, a szégyenlős, hallgatag fiú lelkesen mesélte, hogy a kis menhelyi barátjának az alapítvány otthont talált, az addig sápadt, fáradékony lány kimelegedve, nevetve futott az egyik kis szökevény után, a korábban rendkívül öntudatos fiúk az első szóra, megállás nélkül hordták a földet és ásóztak, sétáltatták a kutyákat. És még hosszan sorolhatnám az élményeket…
Köszönjük a menhely dolgozóinak, hogy megadták nekünk a bizalmat és gondjainkra bíztak majd 100 kutyust; hogy példát mutattak mindannyiunknak hitelességből és emberségből, amikor minden egyes állatnak tudták a nevét, az élettörténetét, esetleges sebesülésének okát, ahogy elmagyarázták, hogyan bánjunk a kutyusokkal. Öröm volt látni, hogy ezekkel az apró gesztusokkal milyen elismerést és tiszteletet vívtak ki a diákok között, akik – s bizonyára volt közöttük olyan, aki életében talán most először – igazán hasznosnak érezhették magukat. Köszönet a nekünk segítő 8 éves Bettinek, hogy olyan gyermeki természetességgel, bölcsességgel és tisztasággal mutatott példát nekünk felnőtteknek is kitartásból és toleranciából, ahogyan egy fél szemére vak kutyust simogatott és azt mondta: „Nem baj, Lili, attól te még ugyanolyan teljes értékű kutya vagy!”. És köszönet annak a háromlábú kutyusnak, akit – mint utóbb kiderült – többen is sétáltattunk, mégis megmutatta nekünk, hogy sérülten, problémával, csökkent opciókkal is lehet valaki valódi harcos, küzdő szellemű, életerős, vidám és kiegyensúlyozott!
Megmozdulásunkat hagyományteremtő célzattal szerveztük. Az érdeklődésre és a sikerre való tekintettel a jövőben évente többször tervezzük önkéntes napunk megismétlését. Példát szeretnénk mutatni más oktatási intézményeknek is: a mai diákokban igenis megvan az igény és hajlandóság az önkéntes munkára, és megyénkben, városunkban pedig több olyan civil szervezet van, ahol szükség van a segítségre. Csak egy kis bizalom és összefogás szükséges…
A nap végén nem mertem még megkérdezni önkénteseinket, hogy érezték magukat, gondoltam, ülepedjen kicsit az élmény. De ami a legmeglepőbb volt, többen maguktól jöttek oda megkérdezni, hogy mikor jövünk legközelebb. Remélhetőleg, nemsokára! Mert ez igazi, közös élmény volt – és remélhetőleg a menhely, az ott dolgozók és az állatok számára is példaértékűen hasznos.
Szóval röviden és lényegretörően: „Köszönöm Mindenkinek! Önkéntesnek, menhelyi dolgozónak, menhelyi lakónak; embernek, kutyának, macskának!”
Liszek Zsuzsi
